04.

Emlékeztetőül:

Csend volt, ám ezúttal már nem volt se feszült, se kínos.

inkább megnyugtató.

Én mégis úgy éreztem meg kell törnöm.

Azt mondtam ki ami legjobban fájt.

-Én még mindig szeretem őt.-szipogtam majd fejem Ros mellkasába temettem.

-Tudom Devon. 

Nagyon is jól tudom.-suttogta.

Kezével köröket írt le a hátamon.Újabb pár perc csen után most Eleanor nyitotta szóra s száját. 

-És ő is szeret téged.

Nagyon.-ült le mellém és újra nyugtatni kezdett.




Tudom hogy megígértem többet nem gondolok rád, de nehéz.

Minden egyes kis dologról te jutsz az eszembe.

Mindenütt ott vagy.

Újabb egy hónap telt el azóta az incidens óta.

Eleanor sokat hív és órákon át képes szóval tartani.

Azt is ő mondta hogy már nem az ál barátnőd.

Jó tudni.

Ma megyünk újra orvoshoz hogy megtudjuk mi lesz a baba neme.

Remélem majd a te szemeidet örökli, legalább ez emlékeztetne arra hogy ki is a gyerek apja.

Sajnálom hogy ő nem ismerhet majd meg téged.

Tudom milyen érzés apa nélkül felnőni.

Nagyon is jól tudom.

Lassan kezdek hozzászokni a tényhez hogy te már nem vagy az enyém.

És soha nem is leszel már.

Ígérem ha már lesz elég nagy a kicsi megmutatok neki pár dalt ami tőled/tőletek van.

Majd esetleg ha túl sokat kérdezősködne rászánom magam és elárulom az igazat.

Nem értelek Louis.

Pár hónapja még azt tervezgettük hogy összeházasodunk és lesz majd sok sok gyerekünk.

Most pedig hogy ez bekövetkezett te eltaszítod magadtól.

Annyira hiányzol BooBear.

Leírhatatlanul.

{*útban a kórház felé*}

-Elhívtam Eleanort is.

Remélem nem gond.-kérdezte Ros.

-Nem dehogy.

Nagyon kedves lány ő.-nyugtattam meg.

-Akkor jó. Mindjárt itt lesz. Addig kérsz egy teát?-furdult felém a kezében egy tea filterrel.

-Az most jól esne.

Izgulok Rosette.

Mi van ha...-kezdtem volna ha nem szólal meg a csengő.

Pár perccel később még egy emberrel lettünk többen.

El tényleg nagyon aranyos.

Eltereli a figyelmemet a sok csacsogásával.

-És hogy érzed? Fiú vagy lány lesz?-kíváncsiskodott El.

-Számomra csak az a fő hogy egészséges legyen.

De ha muszály szerintem fiú.-mosolyodtam el halványan.

-Fiú? Nem, nem, lány és kész.-szólt Ros.-Rózsaszín ruhákat akarok vásárolni.-mondta mire mind 

elnevettük magunkat.

-Gondolom nem Tomlinson lesz a vezeték neve ugye?-pillantott rám Eleanor.

-Igen.-helyeseltem.-Ha fiú akkor Dave Harries.

Talán középső névnek mehet a William.

Ha lány akkor pedig Evelyn Marie Harries.

Az édesanyám után.-mosolyogtam.

-Szép nevek.-dicsértek meg a lányok.

-Szerinted kíváncsi lesz valaha a gyerekre?-kérdezett rá Ros burkoltan arra hogy Lou szeretné 

majd egyszer is megismerni a saját vérét.

-Nem tudom. De nem. Úgy gondolom nem.-hajtottam le a fejem.

-Csak ne légy ebben olyan biztos. 

Louis most meg van zavarodva. 

Hidd el fog ő még a bocsánatodért esedezni.-biztatott Eleanor.

-Már nem reménykedem.-sóhajtottam.

-Mert hülye vagy.

Legyen csak igazam és olyan jót fogok rajtad mulatni és hónapokig azt fogom hajtogatni hogy "én 

megmondtam.!"-nevetett Ros.

-Legyen úgy.-adtam meg magam.-Kész van már a tea?-kérdeztem arra utalva hogy már rég 

feltette a vizet forrni.

-Uhh. Basszus.-pattant fel a helyéről Rosette és futott a tűzhelyhez.

Pár perc múlva már a gőzölgő teával előttem üldögéltem miközben hallgattam a lányok 
eszmecseréjét arról hogy akkor most fiú vagy lány lesz e.?

-Ideje lesz indulni Devon.-nézett az órájára Eleanor.

-Igen- az út oda 30 perc úgyhogy siessünk.-terelt minket kifelé Ros.

Automatikusan nyúltam már az autó kulcsért mikor barátnőm rácsapott a kezemre.

-A-a. Még csak az kéne hogy te vezess. 

Majd én.-vette el a kezemből a fém tárgyat majd az ujján pörgetve indult ki.

A kocsiban én ültem hátul azzal az utasítással hogyha rosszul lennék le tudjak feküdni.

Hát köszi, tisztára úgy érzem magam mintha most készülnék szülni.

-Öveket be.-utasított rendre minket Ros.

Az út oda felettébb csendes  volt aminek kifejezetten örültem.

Így volt időm átgondolni a dolgokat.

Fura belegondolni hogy alig 3 hónap múlva anya leszek.

Egyedülálló anya.

Ez fáj a legjobban, hogy a kicsi mellett nem lesz egy férfi.

Egy családba kell apa.

És hogy miért?

Elmondom én nektek.

Ha lány lesz és nagyobbacska, akkor az apának kell majd két lábbal kirúgnia a házból az 

udvarlókat.

Ő az aki majd ha adok neki pénz visszaveszi a felét azzal a mondattal hogy "Elkényezteted a 

gyereket."

Ő az aki majd elveri azt a fiút aki összetörte a lányunk szívét.

És ő az aki megmondja neki hogy gyönyörű, lesz még 100 fiúja.

Ha esetleg fiú lesz, ő az aki majd megveszi neki az első játékautóját.

Aki elviszi az első focimeccsére.

Aki majd tanácsokat ad neki a lányok terén.

Ezért kell egy apa.

Csonka családban fog felnőni ez a kis apróság aki az égvilágon semmiről sem tehet.

Időközben észre sem vettem hogy megérkeztünk a kórházhoz.

A nagy magas fehér épület tetején a piros kereszttel.

Bárhol felismerem.

Kissé remegő lábakkal szálltam ki a fekete Audiból a parkolóban.

-Minden okés?-jött oda hozzám El aggódva.

-igen csak. Semmi.-most mondjam el neki hogy min gondolkodtam.

Áá, inkább nem.

A végén még ő is hozzám költözik csak hogy ne érezzem magam egyedül.

A két lány megállt a két oldalamon majd kart karba öltve indultunk be.

A kórháznak jellegzetes szaga van amit koránt sem neveznék jónak.

Büdös klórszag.

Túl nagy tisztaság.

Mindenhol fehér, amitől az ember úgy érzi mindjárt kifolynak a szemei.

Ez a kórház.

A recepciós pultnál egy öreg néni ült szemén nagy keretes szemüveggel, száján hatalmas 

mosollyal.

-Jó napot. A barátnőm vizsgálatra jött Dr. Dalivenhez.-mosolygott a hölgyre Rosette.

-És melyikőjük jött?-kérdezte a papírjait bújva.

-Én. Devon Harries.-szóltam.

-Harries, Harries, Harries.-motyogta az orra alatt majd szeme felcsillant amint a megfelelő 

dokumentumhoz ért.

-Áhá. Megvan. Ms. Harriest Dr. Daliven a 3. emeleten a 224-es rendelőben várja.-mondta 

kedvesen.

-Köszönöm szépen. Viszlát.-köszöntem el majd két barátnőm kezét megfogva vágtam neki a 3. 

emeletnek.

Lépcsőn.

-Nem akarsz inkább lifttel menni?-kérdezte El.

-Nem. 

Én olyanba nem szállok be. 

Egyszer elég volt.-sziszegtem majd indultam tovább a lépcsőház felé.

Kissé lihegve de feljutottunk és megtaláltuk a keresett szobát.

Félve és remegő kezekkel kopogtam be az ajtón ami azon nyomban nyílt is és egy 40-es éveiben 

járó férfi nézett ki rajta.

-Miss Harries?-kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

-Én vagyok az igen. Devon Harries.-nyújtottam kezem bemutatkozásképp.

-Dr. Daliven.-fogadta el a jobbom.-kérem fáradjon beljebb. A két hölgy is be szeretne jönni?-

nézett az említettekre.

-Szabad?-jött lázba Ros.

-Ha a kisasszonyt nem zavarja, engem se.-mondta.

-Gyertek csak.-mosolyogtam.

-Én is?-kerekedett el Eleanor szeme.

-Persze.-néztem rá.

Az orvos azonnal munkához látott a műszereivel.

Én pedig felhúzott lábakkal, óriási pocakkal feküdtem az ágyon.

Nem kicsit éreztem úgy magam mint a hentes asztalon.

Á, dehogy.

-Ez kicsit kellemetlen lesz.-szólt előre Dr. Daliven majd egy hideg, csúszós valamit öntött a 

hasamra.

Párszor azzal az ultrahangos izével körbe mozgatta ott majd mintha csak az időjárásról 

beszélgetnénk fordult felém.

-Kisfiút vár.-közölte.

Magam mellől halottam egy morgó hangot de én csak arra tudtam gondolni hogy kisfiút várok.

Dave William Harries.

A kis papírdarabbal letöröltem magamról a folyadékot majd megköszönve a CD-t indultam ki.

-Devon. Hé Devon itt vagy?-lóbálta meg kezeit Eleanor az arcom előtt.

-Kisfiú.-suttogtam majd könnyekben törtem ki.

-Jajj édes, nyugi. 

Csssst. 

Semmi baj.-ölelt meg Ros.

-Egy csodás kisfiút.-hallottam meg magam mellől egy ismerős hangot.

Egy túl ismerős hangot...