05.

Sziasztok drága egyetlen olvasóim!

Köszönöm szépen a 2 feliratkozót. Nagyon örülök neki és a közel 120 oldalmegjelenítést 2 nap alatt.

A részről annyit hogy kicsit rövidke lett a többihez képest, viszont ez a 2. fejezet amit ma töltök fel. 

Ez azért van mert holnap nem biztos hogy lesz rész, persze fogok azért írni és amint kész a 06. rögtön 

feltöltöm. Oldalt szavazzatok hogy boldog, szomorú ill. semleges legyen a történet vége.

Komizni ér. Nagyon boldog lennék pár kedves szóért. 

Ölel mindenkit: Secret Queen. :)


Emlékeztetőül:

Magam mellől halottam egy morgó hangot de én csak arra tudtam gondolni hogy kisfiút várok.

Dave William Harries.

A kis papírdarabbal letöröltem magamról a folyadékot majd megköszönve a CD-t indultam ki.

-Devon. Hé Devon itt vagy?-lóbálta meg kezeit Eleanor az arcom előtt.

-Kisfiú.-suttogtam majd könnyekben törtem ki.

-Jajj édes, nyugi. 

Csssst. 

Semmi baj.-ölelt meg Ros.

-Egy csodás kisfiút.-hallottam meg magam mellől egy ismerős hangot.

Egy túl ismerős hangot...




-Louis?-kérdeztem félrebillentett fejjel.

-Az egyetlen és pótolhatatlan.-vigyorgott.-Figyelj Dev, beszélnünk kell.-lett hirtelen komoly.

-Nem hiszem hogy nekünk ké...-kezdtem de Lou félbeszakított.

-Kérlek Devon. 

2 percet kérek, nem többet.-könyörgött.

-De nem több.-engedtem magam.

Hirtelen ott termett mellettem majd minden ellenkezésem ellenére kezemet fogva kezdett húzni 

egy üres szoba felé.

Bent nem volt semmi pár széken és asztalon kívül.

Mindketten leültünk egy-egy székre és hallgattunk.

A csendet Loui törte meg.

-Egy oltári nagy hülye, tahó vagyok.-kezdte.-El sem tudod hinni Devon milyen mérges voltam 

magamra azután hogy elmentem Eleanor lakosztályából.

Nem tudom mit miért mondtam.

Egyszerűen bepánikoltam.

Féltem ettől a hirtelen jött apaságtól ami rám vár.

Hogy majd biztos elcseszek valamit, vagy nem tudom.

Most sem tudom mit kéne mondanom, annyi minden van a fejemben amit el szeretnék neked 
mondani de nem merek.

Szeretlek Devon.

Mindennél jobban.

Az éltemnél is jobban.

Nélküled nincs értelme itt lennem ezen a kibaszott világon.

Én voltam a legszerencsésebb ember amikor igent mondtál arra hogy leszel a barátnőm.

Hidd el, utána napokig rózsaszín felhőkön úszkáltam.

te melletted újra önmagam lehetek.

Nem kell megjátszanom magam.

Ha épp rossz kedvem van akkor te tűröd hogy ordibáljak, aztán csak leülsz mellém és én belőlem

 elpárolog minden düh.

Te vagy az életem.

Nem tudom mi lenne most velem ha te nem lennél mellettem.

Ez a pár hónap nélküled számomra egy örökké tartó kínzás volt.

Nem tudom hogy lehettem olyan hülye hogy hagytalak egy ilyen hülyeség miatt veszni.

Kellesz nekem Devon.

Mindennél jobban kellesz nekem.

A babával, a kisfiúnkkal együtt.

A mi gyermekünkkel együtt.-fejezte be beszédét majd minden előzetes nélkül mellettem termett 

és megcsókolt.

Azt hiszem ez a csók számomra többet mondott minden egyes szónál amit kiejtett.

Habozás nélkül csókoltam vissza és engedtem hogy tartsa remegő, elernyedt testem.

Egyik kezével gyengéden fogta arcomat, míg a másikkal csípőmet markolászta.

Csókja gyengéd volt de ugyanakkor erős is.

Pont olyan mint anno pár évvel ezelőtt.

Minden egyes érintése számomra felér egy áramütéssel.

Mint legelőször.

És úgy is éreztem magam mint akkor.

Mert én akkor is majd elolvadtam karjaiban, így kezeim jobb dolog esetén hajába vezettem.

Emlékszem mindig hogy ki volt akadva ha tönkre tettem a haját, de ha csókolózás közben 

markolásztam, az más volt.

Puha tincsei vannak amik megadóan simultak tenyeremhez.

Sosem értettem hogy lehet ő rám ilyen hatással.

De az idő fogytával rájöttem.

Szeretem.

Felfoghatatlanul és elmondhatatlanul.

Ez az igaz szerelem.

Levegőhiány miatt váltak el ajkaink ami egyikőnknek sem okozott felettébb nagy örömet.

-Megbocsátasz?-suttogta hajamba Louis.

-Már rég megbocsátottam.-csókoltam meg újra.

Ez most más volt.

Ebben minden egyes szerelmét megpróbálta belesűríteni és megmutatni nekem hogy ő tényleg 

komolyan gondolja az előbb elhangzott szavakat.

Hiszek neki.

-Szóval kisfiú.-mondta félhangosan levegőért kapkodva.

-Kisfiú. Dave William Tomlinson.-mondtam majd az utolsó szót megnyomva átöleltem.

-Mi más?-kuncogott a fülembe amitől újra átjárt az a jól eső bizsergés.

Imádtam hogy ennyi év után is képes belőlem ilyet kiváltani.

Csak reménykedem benne hogy ő is ezt érzi, vagy legalább a felét is annak amit én.

-Szeretlek.-mondta ki újra azt a szót amit az ő szájából szeretek a legjobban hallani.

-Én is téged leírhatatlanul-döntöttem homlokom az övének. 

Ez a meghitt pillanat sem tarthatott sokáig mivel van két türelmetlen barátnőm odakint akik 

feltehetőleg végig hallgatták az egész párbeszédünket, most hangosan kopogtattak az ajtón.

Meg sem várva azt hogy jelezzük, bejöhetnek, ők maguk nyitottak be, majd nagy örömujjongás 

közepette a nyakamba vetették magukat.

-Hé lányok, csak óvatosan, bent egy pici Tomlinson lakozik.-mosolygott Lou.

-Te csak fogd be.-ripakodott rá Eleanor nevetve.-Szent a béke?-kérdezte.

-Szent a béke.-mondtuk egyszerre Tommoval.

-Csókot, csókot, csókot.-kántálta Ros sunyi vigyorral az arcán.

Lou afféle, mutassunk egy kis műsort nekik nézéssel magához rántott és újra kábulatba ejtett.

Csak a hangos húúú-zásra váltunk szét.

Én pipacs vörös fejjel álltam a lányok "Az este kifaggatunk" pillantásait és indultunk meg kifele...